Folytassuk ott, ahol abbahagytuk. 

Pontosabban egy kistérővel arról, hogy miért kezdem újra kilenc év kihagyás után.

Amikor tizenöt évvel ezelőtt megnyitottam a blogot, a receptgyűjtés és gasztronómiai élmények megosztásának aranykorát élték a foodbloggerek. Az egyik személyes kedvencem David Lebovitz volt, talán néhányan még emlékeznek a nevére. Az amerikai származású szakács megkerülhetetlen volt az online receptírás világában. Már akkor honlapra vetette gasztronómiai történeit, amikor sokunknak még internete sem volt. Nem csak az ételek tették igazán híressé ezeket a sorokat, hanem a heti rendszerességel megjelenő bejegyzések témája, az újabb és újabb alapanyagokról lejegyzett gondolait. Amikor én a 2010-es évek elején bekapcsolódtam a főzős történeteibe, az események helyszíne már Párizs volt, ahová 2004-be költözött. Csupa érdekesség és újdonság minden héten, végtelenül egyszerű, amatőr képekkel prezentálva, ebben is autentikus volt. A közeli ismeretségi körömben David Lebovitz neve egyet jelentett az otthon is megvalósítható gasztronómia csodájával. Ha végiglapozzuk a recepteket, hamar rájövünk, hogy soha nem a recept a lényeg. Az igazi titok a szövegben van elrejtve, valahogy azt nem lehet ma sem átugorni. Számos hasonló blog létezett abban az időben, általában heti rendszerességgel jelentek meg a tartalmak. Mára sokuknak nyomuk sem maradt, vagy átalakultak reklámfelületekké vagy átköltöztek a szociális médiaba  és ennek megfelelően a bejelentkezések is napi, majd órás, esetenként fél órás sebességre kapcsoltak. Egyszóval, senki sem kíváncsi a bloggerekre.

Valami kevéske összeget fizetek havonta azért, hogy ez a blog elérhető maradjon. A napokban eszembe jutott, hogy le kéne iratkozni és beszórni az egészet sóval.

Meg is kérdeztem ChatGPT-t trendi dolog-e manapság blogot vezetni, energiát időt belerakni a posztok írásába, főleg, hogy senki sem olvassa. Nagyon sok tanácsot adott. Elsősorban azt, hogy legyek naprakész, legyen stratégiám, videó feltöltésem, szociális média felületem és reklám partnerem. Ezzel kész is a siker receptje, hogy a narratívánál maradjunk, dőlnek majd a követők. Ezek után én arra jutottam, hogy sikeres úgy sem szeretnék lenni, így nekem nem is kell ezzel foglalkozni. Elég ha írok, talán valaki elolvassa.

Vagyis, tét nélkül jó újrakezdeni. Sok év után megpróbáltam belépni a szerkesztőbe. Kiderült, hogy nem emlékszem a jelszóra és a rossz hír az, hogy a gép sem. Az is lemondott a folytatásról. Valahogy mégiscsak beszenvedtem magam, márcsak azért is, mert megszüntetni is csak belépés után lehet. A hosszas vacakolást siker koronázta. Azt sem tudtam, mit hol kell keresni, szinte semmi sem úgy volt mint régen. Elkezdtem felfedezni az új felületet, megörültem neki, hogy ezt is azt is milyen könnyen lehet kezelni. Valahogyan eljutottam a látogatási statisztikákig. Itt tipikusan oszlopocskák emelkednek vagy laposodnak heti, havi vagy éves kiosztásban attól függően, hányan látogatják oldalt. Soha sem volt jelentős forgalom a blogon. A legjobban az a tény érzékelteti ezt, hogy az aktív években olyan alacsony volt a forgalom, hogy be tudtam azonosítani, melyik ismerős nézhetett rá az oldalra.  Ez járt most is a fejemben és egészen biztos voltam benne hogy tökéletes bizonyítékot és jelzést kapok arra, miért is kell megszüntetni a blogot.  Ehhez képest a képernyőn valami egészen szokatlan dolgot láttam. Forgalomra utaló jeleket, havonta stabilan ötszáz ember látogatja az oldalakat. Gyorsan ránéztem az elmúlt évek adataira, évente ötezer látogató. Görgettem az adatokat, kíváncsi voltam mégis milyen tartalom érdekli az embereket erről a közel nyolc éve nyugalmazott oldalról. Meglepő vagy sem, magam sem tudom, de úgy tűnik az alapreceptek, alapkrémek leírásai kiugróan népszerűek.  

Én komolyan vettem a jeleket és elkezdtem gondolkodni a folytatáson. Régimódi stílusban. 

Kezdjük a jelennel.

Közel négy éves kihagyás után újra sütők. Ebben a pillanatban is megy a sütő és készül valami. És ez újra elégedettséggel tud eltölteni. Nem kifejezetten szakmai kihívás szempontjából. Banán kenyereket sütök rendelésre. Ennél izgalmasabbat is el tudtam volna képzelni tíz évvel ezelőtt. Az elégedettség inkább abból fakad, hogy sok féle dologban vagyok benne egyszerre. A héten lesz vegán sütemény rendelés, készülök egy szülinapi partira és múlthéten tartottam egy workshopot felnőtteknek. Mindegyik más kihívás, készülni kell rá, nincs benne rutin. Ezek kihívások, amik kimozdítanak a komfortzónámból. Illetve, nem csak a süteményt készítem el, hanem a sütés élményét is át tudom adni a workshopokon. Egészen mást jelent a kettő.

Nem titok, hogy ez nem csak véletlenül sikerült így. Az egész sütés, főzés tanítást tudományos alapokra építettem. Tanulmányok támasztják alá, hogy az aki ismeri az alapanyagokat amikből az étel készül tudatosabban és egészségesebben étkezik, kevesebb ételhulladékot termel és csökken a többszörösen feldolgozott élelmiszer fogyasztása. Lehet ezen vitatkozni. Én mégis ezt veszem alapul, ez motivál, ha így jobban tetszik. Az újrakezdés jegyében néhány gondolatot erről a vonalról itt, a blogon is megosztok a Kicsit tudományos fül alatt. Az első a többszörösen feldolgozott élelmiszerekről szól. Nagyon tömör, nagyon sok adattal, ha valakit érdekel. 

Ennyit elsőre és persze néhány képet az elmúlt évekből, mert tudom, hogy az mindenki szereti. Nem fogom túlgondolni, csak jönnek a receptek maguktól a blogra.